Hajnal hat óra, töksötét, kéregető bácsik és néhány kósza szerencsétlen a gyéren megvilágított Keleti pályaudvaron... közöttük én. Egy utazótáskával aminek mindkét füle letört az autó és a Keleti közötti nem túl nagy távon.

Ennek valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy nevezett táska annyira tele van, hogy alig lehet bezárni, természetesen.

A vonat már bent áll, szerencsére, Bp. Keleti pu. - Zagreb Gl. Kol., azaz Glavni Kolodvor, vagyis főpályaudvar.

És itt éri a gyanútlan utast az első meglepetés. Minden tiszta, semmi sincs összefirkálva, a fülkében plüsshuzat, konnektor, tükör, hőmérsékletszabályozó tárcsa, villanykapcsoló van, és az ajtón kis tokokban helyezik el azoknak az utasoknak a kártyáját, akiknek helyjegyük is van. Az ember önkéntelenül is a szemét dörgöli, hogy hát... ez volna a MÁV? Vagy talán csak eltévesztettem a fülkét, és valami véletlen folytán az első osztályon kötöttem ki? De nem. Gyors menetjegycsekkolás után világossá válik, hogy bizony ez az, 421-es kocsi 66-os szék.

A vonat egyetlen perc késés nélkül indul neki a még meglehetősen sötét reggelnek miközben még mindig próbálok magamhoz térni a (kivételesen kellemes) meglepetés után. Kulturált férfihang tájékoztat, hogy a következő megálló Kelenföld, aztán lassan a nap is megjelenik, és immár sziporkázó napsütésben robogunk el a balatoni nádasok mellett, szundikáló nyulakat és gémeket riasztva fel.

Aztán végre valahára Gyékényes, átlépjük a határt. Ez már nem annyira egyszerű, mint ahogy hangzik, magyar kalauz, magyar határőr, magyar vámos érkezik gyors egymásutánban, majd udvarias érdeklődés után továbbáll. Nem így a horvát kalauz, határőr és vámos, aki még a bőröndömet is kinyittatja és áttúrja a nehezen belepréselt holmikat.

Nyilván úgy nézek ki, mint egy született cigarettacsempész. De mivel nem vagyok az, a fogfájós arcú hölgy morog valamit az orra alatt és mogorván odébbáll.

Kb. negyedóra vesztegelés után újra haladunk... visszafelé. Azaz ezt hihetné bárki, csakhogy húsz perc után azért kezd gyanús lenni a dolog, és az első érthetetlen nyelvű táblák árulkodnak hogy bizony, ez már erősen Horvátország, az első látnivaló pedig nem más mint a Vegeta-gyár, amit egyszerűen lehetetlen nem észrevenni.

A hatórás útból már csak másfél zajlik horvát területen, és már Zágrábban is vagyunk. Dél van, hétágra süt a nap, és még kb. egy óra buszút innen Velika Gorica, azaz Nagy Hegy (bár hegynek nyoma sincs), ahol lakni fogok.

Egyébként, csak hogy értékelni tudjátok Üllő, Gyál, Érd és egyéb magyar városok nevét, itt az agglomerációs települések elnevezése meglehetős kreativitásról tanúskodva Nagy Legelő (Veliko Polje), Nagy Pocsolya (Velika Mlaka) és társaik. Az ember már várná, hogy előbb utóbb felbukkan a Nagy Préri is rikítóra mázolt bennszülöttekkel, de ebbe az amerikai rezervátumok valószínűleg nem egyeztek bele.

Úgyhogy marad a meglehetősen Budapestet idéző táj, tényleg kb. mintha otthon lenne az ember, csak itt a frissen felhúzott csilli-villi épületek és a szoc lakótelepi házak valamelyest bizarrabb összhatást produkálnak. Zágráb belvárosa is meglepően "hozza" a pesti életérzést, csak sokkal kisebb és nem annyira patinás. Viszont ha valaki erre vetődik, annak mindenféleképpen érdemes felkeresnie a Vincek cukrászdát, ami az egyik legpuccosabb hely arrafelé, de ahol is a fagyi egészen kitűnő és még olcsó is.

Valamint kötelező a nemzeti ételek egyikének, a bureknek a kipróbálása, melyet sajtos (azaz magyarul sós-túrós) és húsos verziókban élvezhetünk. A tészta kicsit a lángosra hasonlít, de nagyon finom. Ezenkívül a csevapit is érdemes kipróbálni, ami zsírban/olajban megpirított kenyér fasírtszerű húsrudakkal (aki járt Erdélyben, az kísérteties hasonlóságot fedezhet fel a csevapi és a mics között). A strukli sem utolsó, ez kb. olyan mint nálunk a túrós derelye megfőzve, morzsa nélkül, pirított hagymával tálalva, de meglepően jó ez is.

Kötelező desszert az édesszájúaknak a halva, ami tojásfehérjéből és rengeteg cukorból készül (kb. mint a habcsók) és mézzel meg manduladarabokkal van megdobva, isteni, és ha nem találok itthon ilyet, asszem nagyon hisztis leszek. Ugyancsak kitűnő volt a halva ízesítésű forró fehércsoki, viszont nagy meglepetésemre, amikor tejszínt kértem a kávémhoz, döbbent csend állt be a kávézóban (eszpresszó 300 Ft fölött).

Egyébként Horvátországgal kapcsolatosan elmondható, hogy mindent meg lehet enni, és általánosságban az is elmondható, hogy finom dolgokkal találkozik a turista. Alapvetően hiányoznak a kínai gyorséttermek, a gyros-os minden sarkon, és hát bevásárlóközpontban sem nagy a választék, de azért érzékelhetően az európai színvonal van megcélozva itt is, bár a Balkán kissé átragyog itt-ott, de főleg az emberek viselkedésében (erről később).

Meglepetés lehet, de Zágráb Budapesthez képest kicsinek tűnik. A tömegközlekedés alig valamivel rosszabb, viszont jóval drágább, egy menetjegy 8 kuna (buszon váltva 10) ami kb. 330 forint, és különböző zónákra van osztva a város, ami természetesen azzal jár, hogy zónahatárnál új jegyet kell érvényesíteni.

De nem csak a vonaljegy drága ám, hanem meglepő módon, az alapvető élelmiszereken sem lehet spórolni. A kenyér kb. négyszer annyiba kerül, mint itthon, egy olcsóbbfajta ásványvíz kb: 250 forint (de itt legalább a csapvíz iható), egy üveg Pepsi 500 Ft, joghurt 169 Ft, miközben a legnagyobb elektronikai szaküzlet nálunk utcát söpörhetne egy átlag Media Markt árnyékában.

Második nap felcuccoltunk a legszükségesebbekkel, és irány a Glavni Kolodvor újfent, azonban ezúttal nem vártunk senkit, hanem felszálltunk a vonatra Ljubljana felé. Kb. két és fél órás az út a két főváros között, és gyönyörű hegyek között halad a vonat egy folyóvölgyben aminek a vize olyan zöld hogy élőben is photoshopnak látszik.

Szlovénia bájos hely, ahol még a parasztházak is tündériek, és úgy általában minden nagyon tiszta és tipp-topp. Ljubljana nagyon picike, és olyan csendes és nyugodt mint egy hazai megyeszékhely munkaidőben. Az épületek itt is érdekes keverékét hozzák a nagypolgárinak, a sztálinbarokknak és a modernnek, amit az Alpok odafehérlő hegycsúcsai tesznek némileg szürreálissá.

Ha már idáig eljöttünk, kiautóztunk a bevásárlóközpontokig és befizettünk egy all you can eat (azaz magyaroknak való amennyit enni bírsz) menüre a helyi japán étteremben, ahol is porcelán tányérkákon áramlik körbe a sok finomság több futószalagon az asztalok mellett és a vendég azt emel le (és annyit) amit éppen kedve tart. Miso, szójás csirke, hal karamellszószban, tésztában sült vaníliafagyi, sushi, sárgadinnyezselé, tudnak ezek élni, na. A tavaszi tekercset meg csak ajánlani tudom mindenkinek. Kipróbáltuk valamint a moshi nevezetű édes vörösbab pasztával töltött desszertet is, ami a hangzása ellenére is abszolút fogyaszthatónak bizonyult, sőt, élvezhetőnek.

A végére még a pálcikával evés nemes művészetét is elsajátítottuk több-kevesebb sikerrel, és senkinek sem kellett az evőeszközt ásóbotként hasznosítania.

Ezek után felmentünk helybéli barátunk lakására és az estét filmnézésre fordítottuk, majd másnap várost néztünk, valamint részt vettünk a farsangi karneválon, ami itt össznépi esemény, nem úgy mint itthon. Ami azt jelenti, hogy egész nap kint tolong a nép az utcán jelmezben, főleg a gyerekek, de sokan a felnőttek közül is, és nem kis ideig olvadoztunk a még járni sem tudó bébi méhek és katicabogarak láttán.

Van ám felvonulás is, több mint két órás, ahol is a szlovén politikusok karikatúrái rohangálnak körbe vagy éppen bicikliről integetnek a népnek, és az sem kizárt, hogy az ellenzéki pártok vezetői táncra perdülnek és végigkeringőznek a főúton. Az eseményre eljönnek néhány más városból is felvonulók, ők főleg karikásostor pattogtatással szórakoztatták az egybegyűlteket, de voltak itt boszorkányok, nemzeti hősök, még Obama elnök is megjelent egy hatalmas fekete Hammer tetejéről integetve és dobálva a szerpentint.

A fő attrakciót azonban mégis a kurentek, azaz a juhbőrbe bújt farsangolók jelentik, akik faragott állat és ördögmaszkot is húznak a jelmezhez (kb. mint a busók nálunk) és az övükre kötött hatalmas tehénkolompokkal végigriszálnak a városon. Minél hangosabb a kongatás, annál jobb! (Valamivel csak el kell ijeszteni a telet.) Így az összhatás kissé olyan, mintha a riói karnevál balkáni adaptációját sasolná az ember, de nagyon megéri, mert a hangolat olyan vidám és felszabadult, hogy az embernek sírni támad kedve hogy itthon miért nincs ilyen.

Ebédet magunknak főztünk, de meg kell mondanom olyan jól sikerült, hogy megosztanám a receptet, elvégre semmi bonyolult, gyorsan megvan és alig kell hozzá valami.

Kifőzünk tésztát (mi raviolit használtunk, de gyakorlatilag bármi megfelel), közben pirítunk hagymát, rátesszük ízlés szerint a darált húst, megvárjuk amíg kifehéredik és átfő, aztán adunk hozzá egy kevés vizet, paradicsomkonzervet, fagyasztott vagy konzerv vegyeszöldséget, majd amikor kellően sűrű megbolondítjuk egy kis tejszínnel vagy tejföllel és már kész is.

Egy szintén isteni és nem túl macerás dolog a teriyaki készítése, amihez felvágunk húst (én csirkével próbáltam, de biztosítottak róla hogy marhával és sertéssel is működik), berakjuk egy lábasba, szójaszószt öntünk alá meg cukrot, és addig kevergetjük a tűzön amíg a szójaszószból elpárolog a nedvesség és a cukor karamellizálódik. Rizst főzünk mellé, és voilá, már kész is.

Ebéd után felmentünk a várba, ahonnan gyönyörű a kilátás egész Ljubljanára, majd vásároltunk ezt-azt és útra keltünk, ezúttal már autóval, vissza Zágrábba. Az út elég eseménytelen volt, de mondjuk azon elgondolkodtunk, hogy mit gondolhat egy határőr amikor szembe jön egy autó, benne egy szlovén, egy horvát, egy német meg egy magyar akik angolul beszélnek és nem túl visszafogottan hardcore japán rockot hallgatnak. (Ez utóbbi kockázatai és mellékhatásai tekintetében kérdezzétek meg kezelőorvosotokat vagy gyógyszerészeteket.)