Itt is meg nem is

Harmadnap este visszaérkeztünk Ljubljanából Zágrábba, amit a Bangkok Love Story megtekintésével ünnepeltünk. Ha láttátok, már késő, ha nem, én nem javaslom. Miközben a sztori meglehetősen szívcincáló, a vége annyira el van rontva, amennyire filmet el lehet rontani, és sajnos úgy álltunk fel utána hogy kedvünk lett volna egy-két keresetlen szót váltani a rendezővel.

Viszont másnap láttuk a Sakuran-t, ami az első olyan ázsiai film amit láttam és 100% heppi enddel végződik. Szóval a sztereotípiák ellenére ilyen is van, csak nehezebb megtalálni.

További napjainkat Zágráb további megismerésével és lustálkodással töltöttük, ha lesznek végre képeim, majd azokból is csinálok egy posztot, így csak azt mondanám el, hogy Zágráb mindent összevetve jó hely - aki azt gondolná hogy ez már itt az igazi Balkán vagy valami olyasmi mint nekünk Románia egy kicsit arrébb, az téved. Vidéken persze kicsit más a helyzet, Horvátország még mindig meglehetősen konzervatív, mélyen vallásos, és sajnos esetenként, vérlázító.

Van azonban sajnos, amin kicsit mégiscsak átérzik a balkáni hangulat még a fővárosban is, és ez az emberekben keresendő. Leendő szociológusoknal csak javasolni tudom a Zágrábban végzett provokatív kísérleteket, tuti megérnének egy-két tanulmánykötetet. Itt most csak egy pár esetet ismertetnék ottani polgárpukkasztásaink meglehetősen terjedelmes sorozatából.

Először is, angolul beszélni önmagában sötét pillantásokat vonz a tömegközlekedésen, és előfordult olyan is, hogy valaki horvátul próbált flörtölni a cipőmmel, feltételezve, hogy úgysem értjük meg. Hmmm. Miért tűnik ez mindenki számára előfeltevésnak? Ha külföldiül beszélnek, egyik sem hazai? Megspórolhattak volna maguknak egy leégést... Plusz ha külföldi vagy, a bolti kiszolgálás problémákba ütközik. És most nem csak nyelvi, hanem stílusbeli gondokra is gondolok.

Kézenfogva sétálni a bevásárlóközpontban semmi, de próbáljatok hárman összeölelkezve végigtiporni a folyosón, mindenki kitér, mintha hurrikán közeledne. Ezen kívül nyilvánosan ölelkezni látszólag megbotránkoztató, de hasonló fogadtatásban részesültek részünkről olyan kezdeményezések, minthogy a lányok próbáltak nekem kanji-t tanítani, és erre (papír híján) a busz poros hátsó üvege bizonyult a legalkalmasabbnak. A villamoson, illetve diákmenzán való kötögetés is egyértelműen ebbe a kategóriába tartozik.

A kedvencem mégis az az eset, amikor egy kávézóban egy idő után azt vettük észre, hogy az egyik pincér mintha nagyon kagylózna hogy mit beszélünk, úgyhogy egy gyors taktikai megbeszélést követően (amire a női mosdóban került sor) újra elfoglaltuk az asztalunkat, és az iraki helyzet megtárgylása után hirtelen váltással átugrottunk a kaliforniai pornóiparra.

Azt az orron át köpködő reakciót nem lehet szavakba önteni. :D

Konyhai tevékenységünk a visszatérés után meglehetősen korlátozott volt, nem igazán vesztegettünk időt macerás elemózsia készítésére, viszont egy nagy adag nori (tengeri alga) birtokában hatalmas adag sushit készítettünk, uborkás, gombás, tojásos és (szentségtörés!) teriyakis-csirkés valamint rántott hagymás-káposztás verziókban.

Ami el is vezet engem az ismertetnivaló receptekhez. A rántott zöldhagyma egy nagyon tuti dolog, itthon még nem találkoztam vele, de merem bárkinek ajánlani akinek elege van a karfiolból, patisszonból vagy csak szeretne kipróbálni valami újat. Abszolút ugyanúgy készül, mint az összes többi rántott zöldség, csak vigyázni kell, hogy a levelek ne nagyon csússzanak szét. (Ennek megelőzésére az egyik szállal átköthetjük a többit.)

Ott van valamint a tamaguyaki, a japán rántottatekercs. Tojást felverünk villával, adunk hozzá egy kevés szójaszószt (dashi-t is lehet, mi azt félretettük a miso-hoz) és a forró serpenyőbe csorgatunk egy keveset és szétterítjük, mint amikor palacsintát sütünk. Amikor már kezd szilárd lenni, nem vesszük ki, hanem a serpenyőben falapáttal feltekerjük, és az üres részre megint öntünk egy kis tojást, majd ebbe a lepénybe beletekerjük az előző adagot, és szépen így tovább, amíg  el nem fogy a tojás, mi meg ott nem maradunk egy szép aranysárga tojástekerccsel. Figyeljünk viszont arra, hogy a szójaszósz nagyon sós, ezért az asztali sóval bánjunk óvatosan.

A miso receptjét inkább nem osztom meg, az ugyanis szerintem egyáltalán nem sikerült jól, legalábis meg sem közelítette azt amit Ljubljanában ettünk. Akit esetleg mégis érdekel, az internet padlásig van miso receptekkel. Ha valami újra pályázik az ember, jó ötlet lehet a licsisaláta (konzerv licsiből) és a rizstej. Ez utóbbit édesítve, főtt rizzsel is fogyaszthatjuk.

Kipróbáltuk továbbá a kombucha nevezetű italt, ami Kínából származik és nem más, mint fermentált tea. Szénsavas, színe halvány rózsaszín, íze egy az egyben megegyezik a bodzaszörppel. Persze lehet az a helyzet, hogy valami élelmes keleti a kertből való házi bodzát adja el kombuchaként, de én alapvetően jóhiszemű vagyok, és ha a címke azt mondja hogy ez az, akkor ki vagyok én hogy vitatkozzak.

Alkohol. Nos hát az sem éppen olcsó, de a választék nagyon hasonlít a hazaira. Őszintén megvallom, hogy nem szenteltünk nagy figyelmet eme nedűknek, úgyhogy nem tudok ezzel kapcsolatban sok mindenről beszámolni. A Karlovacko ugyanolyan sörízű sör mint a többi, a palinkovac-tól minden jóízlésű embert eltanácsolnék. Fehérürömből főzik, és az íze még a rovarirtónal is valószínűleg rosszabb. Ezt csak azért nem mondom biztosra, mert még nem kóstoltam rovarirtót, de lehet hogy ezután felüdülés lett volna. Szintén emberi fogyasztásra alkalmatlan a 70-80% körül ingadozó szlovén házipálesz, aminek rúgását csak az abszinthoz tudom hasonlítani, és még a gyümölcs íze is teljesen hiányzik belőle, ergó kb. ilyen lehet sebalkoholt inni (nem mintha azt próbáltam volna).

Az utolsó napot azzal töltöttük, hogy igyekeztük minél emlékezetesebbé tenni. Ennek eredményeképpen hosszasan szórakoztattuk a McDonald's közönségét azzal, hogy pálcára erősített lufikkal (ajándék gyerekeknek a fagyi mellé - hé, ki mondta, hogy mi nem kérjük?) először is előadtuk Orlando Bloom és Johnny Depp párharcát a Karib-tenger kalózaiból, majd felfedeztük, hogy ha megfelelő intenzitással dörgöljük vele egymás haját, akkor az az elektromosság hatására égnek áll illetve tapad - a lufihoz főleg.

Na de minden jónak vége szakad egyszer, úgyhogy főpályaudvar megint, ahol felpakoltak a vonatra, találtak helyet még a három McDonald's lufinak is, majd a szomorú lépcsőről lógós kézszorongatós búcsú után kigördült a vonat, és bármiféle érdekes esemény nélkül este tízre megérkezett a Keletibe.

Azt hiszam mindenesetre annyit elmondhatok, hogy életem egyik legjobb vakációja volt. Mindenkinek csak ilyen jókat kívánok!